„...s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.”

„Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép...

...de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem..."
Radnóti Miklós, 1944. január 17.

A történelem a latin szólás szerint az élet tanítómestere.  Van azért egy kis gond ezzel a vitathatatlan igazsággal: a történelem vitán felül álló ismeretét feltételezi. A való életben pedig sajnos nehezen teljesül ez a kettős feltétel. Amióta világ a világ,  a bölcs tanítómestert mindenféle céllal,  minden lehetséges módon ferdítik, hamisítják. 

Nem  mindegy az sem,  milyen tanároktól, milyen szerzőktől tanuljuk a történelmet. Különösen nem mindegy, hogy kiktől tanuljuk/tanultuk saját hazánk történelmét. A hivatalos történelem a 70-es évek közepe előtt születettek döntő többségének  a XX. századról idegen hatalmak, sokszor kifejezetten magyarellenes erők szája íze szerint láttatott, szólt vagy éppen hallgatott. Árnyalja ezt a sommás képet persze megannyi tisztességes, hivatásához hű történelemtanár és tudós, szerző, számtalan iskolán kívüli, családi hatás. Nem utolsó sorban a szabadság elmúlt 25 évének hiánypótló könyvei. (Tisztelet az igazi történelmet tanító mindenkori mestereknek!)

 De a nagy számok törvénye nem hazudik: a XX. századi magyar történelemről ma véleményt alkotó és nyilvánító magyarok nem kis része hazugságok, részigazságok, babonák, legendák, beidegződések és egyéb torzítások rabja. A magyar történelmi önreflexiót tekintve sokan még mindig a kommunizmusban élnek.  Az iskolapadból kikopva történelmet tanulni: kétségtelen szellemi luxus. De saját hazánk történelmét ismerni  azért erkölcsi kötelesség. 

Az 1944-es német megszállás emlékművét érő,  szűnni nem akaró ellenkezés jó alkalom arra, hogy rádöbbenjünk a fenti közhelyek  igazságára. Magának a kezdeményezésnek valóban több szépséghibája is van. Például, hogy nyilvánosan az önmagának korábban nem egyszer kizárólagos nemzetképviseleti morált vindikáló "központi erőtér" felől érkezett. Ahelyett, hogy valamely legalább névleg független civil szervezet, mint MTA, történelemtanárok egyesülete vagy hasonló indítványozta volna. "Emlékmű" helyett talán a "mementó" elnevezést lett volna jobb alkalmazni. A megvalósításra pedig természetesen úri módon korrekt pályázatot illett volna kiírni. Végül: a meglepetés ereje helyett előzetes, legalább részleges konszenzust illett volna valahogy szervezni/kovácsolni. Meglehet persze, minden ilyen kísérlet eleve reménytelen vállalkozásnak bizonyult volna. Hiszen az emlékmű igazi értelme - elébe vágva az alább következő okfejtésnek - éppen a nemzeti identitás/önbecsülés körüli sok évtizedes, torz és tarthatatlan konszenzus feltörése. Az eddigi kommunista ízlésű, ráadásul agresszív konszenzust felülírni konszenzusos módon pedig tényleg kétes sikerű ügy. Valamiféle taktikus felvezetés mindazonáltal mégiscsak elkélt volna. Holmi esztétikára pedig sok szót vesztegetni nem érdemes. Olyan emlékmű, amely mindenkinek tetszene, nem volt és nem is lesz soha.

De igazából mindegy is. A lényeget, a konkrét történelmi igazságot és a megelőlegzett távlatosabb célt  tekintve a megvalósítást illető  kételyeknél leragadni terméketlen kötekedés csupán.

 A szikár történelmi tények ugyanis világosan beszélnek. Az internetes világnak hála, nem kell ma már könyvtárba  járni, antikváriumokban, könyvesboltokban vadászni, éjjeleken át vaskos könyvek fölé görnyedni ahhoz, hogy a német megszállás kérdését átlássuk.

Elegendő letölteni, átfutni néhány rövid életrajz-kivonatot. Például Kállay Miklós miniszterelnökét, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterét, Koszorús Ferenc vk. ezredesét egyfelől, Sztójay Döme miniszterelnökét, Jaross Andor belügyminiszterét, Edmund Veesenmayer teljhatalmú birodalmi megbízottét és Adolf  Eichmann-ét másfelől. (Wikipédia-reklám.) Az emlékmű ügyéhez tényleg nemigen  kell sokkal több. Már csak azért sem, mert valójában nem is szaktudományos kérdésről van szó. Társadalom-lélektanról inkább.

Az 1944. március 19-ei német megszállás és a szörnyű következmények (a vidéki zsidóság deportálása, majd később a kiugrási kísérlet meghiúsulása) közötti oksági kapcsolat annyira erős, annyira egyértelmű, annyira triviális, hogy az esemény jelentőségét vitatni józan ésszel aligha lehet. Ez viszont a bizonyítási kényszert az emlékmű ellenzőinek vállára helyezi. Világosan, tényszerűen, vagdalkozó minősítéseket megelőzően meg kellene mondaniuk, hogy mi az, ami a fenti életrajzokban foglalt tényekből nem vagy nem úgy igaz.

Mi nem igaz például abból, hogy Kállay és Keresztes-Fischer a "Horthy-rendszer" prominensei, a végrehajtó hatalom gyakorlói voltak a megszállás előtti időszakban, akik eltökélten ellenálltak a magyar zsidóság deportálására, mindennemű gettósításra, a sárga csillag viselésének elrendelésére vonatkozó német nyomásnak?! Mi nem igaz abból, hogy ezek a prominensek németellenes beállítottságúak voltak és már évek óta tökéletesen tisztában lévén a háború elvesztésével, folyamatosan keresték a magyar kiugrás lehetőségét?

Mi nem igaz abból, hogy a németek nagyrészt éppen e prominensek beállítottsága és ténykedése miatt határozták el Magyarország megszállását? Mi nem igaz abból, hogy a német megszállás a kormány elmozdítását és új kormány hivatalba lépését eredményezte? Mi nem igaz abból, hogy a megszállás előtti szuverén magyar kormány miniszterelnöke és belügyminisztere is Mauthausenbe került? Mi nem igaz abból, hogy helyükbe, a végrehajtó hatalomba a megszállás eredményeként  olyan személyek ültek, akik kiszolgálták a német igényeket és ezzel háborús bűnösökké váltak? Mi nem igaz abból, hogy egyidejűleg Eichmann, a "végső megoldás" atyja különleges bevetési kommandója élén személyesen vette kezébe Magyarországon "a zsidókérdés megoldásának" irányítását? Mi nem igaz abból, hogy Horthy (megmaradt, illetve fokozatosan visszanyert mozgásterét felhasználva, követelésének kudarcát konstatálva)  a magyar honvédség hozzá lojális alakulatára  (esztergomi páncélos hadosztály, Koszorús Ferenc vk. ezredes) támaszkodva, erővel kényszerítette meghátrálásra  a németeket kiszolgáló belügyi erőket és állította le a deportálást?

 Amennyiben az ellenzők ezeket a történelmi tényeket nem képesek hitelesen megcáfolni, akkor - jóhiszeműségüket feltételezve - át kell gondolniuk eddigi reflexszerű és totális álláspontjukat. Akkor az elutasítást  - a tartalom felmentésével – a „szépséghibákra” kellene korlátozniuk. Akkor ugyanis a német megszállás iszonyú következményeire maradandóan figyelmeztető mementóra – legalább elvileg - egyértelműen szükség van. Gazdája, időzítése, kivitelezése, esztétikája mind vitatható lehet - csak éppen a létjogosultsága nem. Akkor bizony lehet, hogy nem az emlékmű ötlete a történelemhamisítási kísérlet - hanem az ellenzése az.

 Szó sincs arról természetesen, hogy e történelmi tények elismerése egy fikarcnyit is csökkentené azon magyarok felelősségét, akik akár lelkesen, akár közömbösen, akár önként, akár kényszerből, akár - a következményeket illető - tudatlanságból, akár haszonlesésből, akár fanatizmusból, akár cinizmusból, akár bármely más módon és okból, de kiszolgálták a megszállók akaratát vagy akárcsak kiélték önnön alantas ösztöneiket. Nem, szó sincs róla, hogy ezek a magyarok ne hoztak volna örök szégyent  a magyar névre. Ilyesmi azonban egy ilyen mementóból logikusan, racionálisan sehogyan sem következik.

Történelmi tényről szól az emlékmű: ezeknek a szégyenmagyaroknak az áttörését éppen a német megszállás idézte elő. Addig őket a rendszer úgy-ahogy, de mégiscsak kordában tartotta. A poklot  tényszerűen a megszállás szabadította el. Ezt tagadni, jelentőségét semmibe venni: logikai nonszensz.

Jogfosztás, sérelem, zsidótörvények, munkaszolgálat: a német megszállás előtt is létezett. Hogy ezekből  mennyi volt a kényszerű, elodázó, időt nyerő – a nácizmus és a korszellem erejének, a revízióért tett - taktikai engedmény és mennyi az, ami maga a korszellem volt, az pontosan ma már meg nem állapítható. (Ne feledjük, ekkoriban még a fél világban, az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban is virult a diszkrimináció, szegregáció. Emlékeztetőül: az USÁ-ban például 1964-ben engedélyezték az első fekete-fehér házasságot.)  Tény viszont az, hogy e jogfosztások Magyarországon addig nem irányultak sem deportálásra, sem életek kioltására, nem is eredményeztek ilyesmit . Szöges ellentétben az alkalmas összehasonlítási alapul szolgáló közép-európai csatlós államokkal. Magyarország addig kivétel volt. Az igazi tétet pedig 1944 tavaszán már régen nem a valóságos sérelmek, hanem a valóságos emberi életek százezrei képezték. Az igazi tét maga az „endlösung” és a vesztes oldalon rekedés, vele az ország pusztulása volt. Bármiféle nyílt, katonai ellenállás  csakúgy ebből a szempontból volt mérlegelendő, egyben – ekkor még – teljesen értelmetlen, önveszejtő, irreális.

Az elszabaduló szégyenmagyarok  viszont de facto nem "a magyarok", nem "a magyarság", nem Magyarország, de még csak nem is "a magyar állam" voltak. Akik általában "a magyar felelősséget" („a magyar részvételt”, „a magyar államot”) emlegetve ellenzik az emlékművet, súlyos és vállalhatatlan vétekbe esnek. Márpedig sajnos az ellenzők túlnyomó többségének érvei  szinte kivétel nélkül ilyen vagy egyenértékű logikai képletre vezethetőek vissza. Nem véletlenül, nem is logikátlanul. Egy olyan emlékművet, amely egy magyarországi,  II. világháborús német/náci erőszakcselekmény következményeire emlékeztet, olyan makacsul ellenezni, ahogyan azt az ellenzők teszik, kizárólag a magyarok kollektív bűnösségét fenntartva lehet. A makacs ellenzésnek semmilyen más logikai alapon nincs értelmes indoklása. A logikai hibából aztán érzelmi defekt is következik sajnos. Egy ilyen emlékművet ilyen kérlelhetetlenül ellenezni a magyarokkal, Magyarországgal való érzelmi azonosulás felmondása is. Radnóti "Nem tudhatom"-jának világos megtagadása. A szívnek ugyanis nem lehet parancsolni. Egy kollektíve bűnös, "fasiszta" nemzetet tényleg nem lehet szeretni. Ennél szomorúbb lelkiállapotot elképzelni is nehéz. A hazát gyűlölni: embergyűlölet. Óhatatlanul orvosi eset.

 Az ellenzőknek fel kell ismerniük, hogy a kollektív bűnösség vádjának szellemi-lelki talajára csúsznak. Abszurdum, de a Benes-dekrétumok, a tömeggyilkos Tito-partizánok, a több százezer magyart rabszolgaságba hurcoló, elpusztító birodalom oldalára. Meg akarják - gondolni sem lehet, hogy tudatosan - fosztani a magyar történelmet, a közös emlékezetet a JÓK-tól, az igazaktól. Az Igazak Kertjének magyarjaitól. Meg akarják fosztani Magyarországot azoktól, akik miatt szeretni lehet ezt az amúgy nehezen szerethető hazát. Mindannyiunkat – Radnóti pecsétjétől. Olyan történelmi tényektől, amelyek híján talán tényleg még ma is sunnyogva, a fal mellett kellene járnunk. Amelyek híján talán tényleg nekünk egyedül (és Romániának, Szlovákiának, Horvátországnak pedig persze nem) kellene bocsánatot kérnünk az ENSZ-ben. (Mint ahogy...) Éppen annak a Magyarországnak, amely ezek közül egyedül őrizte-tartotta meg '44 gyászos tavaszáig, megszállásáig zsidóságát.

Ha az ellenzők továbbra is tagadják, egyszersmind cáfolni képtelenek a vonatkozó történelmi tényeket, akkor éppen tiltakozásuk ereje bizonyítja, hogy a tudatlanság mekkora erő. Hogy az érintett magyar publikum mennyire nem ismeri még mindig a magyar történelmet. Akkor bizony a német megszállás mementójának már csak emiatt is vagy legalább negyed százada állnia, tanítania, emlékeztetnie kellett volna. Akkor már borzasztó késésben is vagyunk.

Hiányának minden további napja károsítaná a nemzeti önértékelést. Még nem teljesen makulátlan felállítása is egyenesen elengedhetetlen volt a mai, gyanakvással-gyűlölettel mérgezett légkör, a beteges megosztottság oldásához. Anélkül mégpedig, hogy igazából bárkinek is meg kellene tagadnia önmagát. Csak egy kis empátia, csak egy kis felülemelkedés kellene hozzá. Csak a sommás magyarozás keserédes passziójáról való lemondás. Meg persze a történelmi tények, az elemi logika tisztelete – még akkor is, ha mindezeket ne adj Isten maga az ördög hozná elénk. Megkockáztatható: ameddig egy ilyen mementónak nem sikerül széles konszenzust gyűjtenie önmaga köré, addig Magyarország reménytelen lelkiállapotban ragad.

Önbecsülés nélkül nem lehet élni. Magasabbról, távlatosabban nézve, ahonnan talán már a „szépséghibák” sem láthatók, a megszállási mementó világosan és egyáltalán nem valami menthetetlen mentegetése.  Inkább a haza jobbik énjével való kötelező szolidaritás megkésett kinyilvánítása. A magyarság kollektív bűnösség (="magyarbűnösség") alóli felmentésének, a méltányolható és méltányolandó magyar önbecsülésnek az emlékműve. És végül, de egyáltalán nem utolsó sorban, igenis, a különféle identitású magyarok elháríthatatlan, tényszerű összetartozására és sorsközösségére figyelmeztető-nevelő emlékmű. Volt itt, van itt fájdalom elég, miért is kellene, hogy ez bárkinek fájjon?